Hányszor kell utazni?

Mostanában sokszor felmerült a "hányszor kell utazni" kérdésköre, aminek megválaszolásával magam is úgy érzem, adós vagyok. Hosszabb írás következik.

Az utazásban benne van a mindenek lehetősége - is. Határ a csillagos ég. Lehet, hogy egyetlen utazással a problémád gyökeréhez jutsz és elengeded és eltávozik tőled. És lehet, hogy nem. 

Amiért én nem szeretem ajánlgatni, hogy gyere többször (mondjuk 3 alkalom zsinórban), hogy te magad ne úgy gondolj rá, hogy ezzel így dolgozgatni kell, utazgatni kell. Ha teljesen, mindenestül oda tudod adni magad, meg tudod nyitni magad, az tökéletesen elegendő. Nem szeretném, ha korlátoznád magad, hogy "ez egy ilyen nagy falat, majd szép lassan kioldódik..." Megtörténhet elsőre is. Nincs túl nagy falat. Nincs túl nagy fájdalom. Kell hozzá a te odaszánásod, a nyitottságod, és kell hozzá a Kegyelem. Ez a legjobb szó. Valami, amit nem mi csinálunk, ami ajándék.

Amiért viszont szívesen ajánlom, hogy gyere zsinórban, mert ezek a rétegek egymásra vannak rakódva. Talán először meg kell élned, hogy van valami, ami megtart. És ha ez már megvan, csak akkor tudod felengedni a fájdalmakat. És lehet, hogy aztán azzal találkozol magadban, ami egyáltalán megakadályozta, hogy érezz. Vagy vállald az érzéseidet. És ha ez már fel van oldva, akkor jutsz csak oda, ahol azzal találkozol, amit egyáltalán ki kell mondanod... 

A Belső utazás egy eszköz, hogy hozzáférjünk a magunkban/magunkkal cipelt érzelmi csomagokhoz. Saját elköteleződésünk, felelősségvállalásunk működteti. Elvégre azt mondjuk: nem a betegségem vagyok, nem a történetem vagyok, nem a félelmem vagyok... valami tisztább, igazabb, gyönyörűbb vagyok. (Ezt meg is éljük a Forrásba érkezve.) A felelősségvállalás pedig, hogy nem elszenvedjük/elviseljük a sorsunkat, hanem megnyitva magunkat, elfogadjuk mindazt, amivel találkozunk. 

Mert, ha van bennem egy érintetlen lélek, és tehetek azért, hogy felszabadítsam mindattól, ami súlyként rárakódott, akkor megteszem. 

 Ez a felelősségvállalás a saját sorsomért, a saját jóllétemért, a saját lelkemért. Ezt senki más nem tudja megtenni helyettem. 

Amikor Belső utazást teszünk, akkor átadjuk az irányítást annak a kegyelemnek, ami a legjobbat akarja nekünk. Mindegy, minek hívjuk. Mindenek mélyén (is) a Szeretet van. És rábízhatjuk magunkat. 

Tehát több tekintetben sem olyan az utazás, mint egy pirula, hogy : "Beveszem és működik. Meggyógyultam, elmúlt, kész."Egyrészt mivel a felelősségvállalás belülre van helyezve. Magam mellett köteleződöm el, nem pedig "csinálok valamit", hogy meggyógyuljak.

Másrészt ha hagyjuk magunkat vezetni, akkor lépkedünk előre. Lépés a lépés után. Nem hoppanálunk a célhoz. Hogy az éppen következő lépés mekkora... az meg majd kiderül menet közben.

Szeretem, nagyon szeretem, mikor valaki tudatosan is magáévá teszi a módszert. Ha nem csak átéli, hopp itt valami kikönnyült bennem.... hanem bele tud helyezkedni a saját részébe. Ha továbbviszi. Ha tudja, hogy bent mi lakik, és tudja, ha épp nem éli, nincs kapcsolatban vele, akkor csak beljebb kell mennie. Ha még nem jó, akkor még nincs ott. És megy tovább.Azt szoktam mondani, majd meglátod, hogy utaznál-e. Fogod érezni. Én nem tudhatom, nem mondhatom meg. 

Ha tudod vállalni az utadért a felelősséget, akkor fogod tudni azt is, ha lépned kell. Utaznod kell, vagy bármi mást tenned kell. Akinek jól esik a módszer, aki ott tart épp, az használhatja amikor csak akarja. Én sem kellek ám, de valaki jó, ha van hozzá. És ezért ajánlom legtöbbször a tanfolyamot. Ne hozzám gyertek. Tanuljátok meg. Ott nem csak átmentek a folyamaton, hanem mindenféle szinteken megértitek. Eszközből hozzáállás, szemlélet, Forrás válik.

Hosszú lett valóban. Éljenek a kitartók és bátrak!